Amikor kislány voltam és zenét hallgattunk a lemezjátszón, ráálltam a papám lábára, így táncoltunk. Ma is gyakran felrakok egy-egy lemezt takarításhoz, teázáshoz, babaringatáshoz, a lemezjátszó ma is az életem része. Papa viszont már nem. Csak az emléke táncol, amíg Szécsi Pál zenéjének utolsó rezgései be nem ülnek a szoba négy sarkába. Van az a visszhang, ami az ember lelkébe lüktet. Hiába szép az emlék, van, hogy az is fáj - pont attól, hogy szép. Hadd fájjon. Néha ilyen is kell.