Közelgő Akadozik a ketyegő, topronggyá tépte a lélek. Kék égre nézve fel, jössz csak rá, mily apró képkeretbe kényszerít, az élet. Hogyan is merülsz el, egy kád vízbe, mi végeláthatatlan mélység? Hogyan is borulhatna, semmilyen szemszínem, is díszbe? Lehetne tán, a Holdfény a nappalom, hisz amúgy elvakít a semmiség. Csendben hervad el egy rózsa, emlékként őrizz, sziromról sziromra, és majd csak egy illat lesz, mi elkísér.